– Ne vedd fel mindig, mert elkényezteted!
– Hagyd, hadd sírjon, erősödik a tüdeje!
– Ne hagyd, hogy cuminak használjon!
– Ne szoptasd össze-vissza, sosem lesz így napirendetek!
– Ne aludj vele, mert sosem fogod tudni kitenni a szülői ágyból!
– Tedd csak a kiságyba, majd elalszik magától!

Egy pár olyan mondat, amit már lehet, hogy Te is hallottál!

Mit éreztél? Hogy elrontod a kisbabádat? Hogy nem vagy elég jó anyukája?

Amikor a babád még a pocakodban volt, vagy kellemes félhomály vette őt körül vagy teljesen sötét, és állandó testmeleg. Ismerős hangok szóltak minden pillanatban:
szívverés, légzés, emésztés hangjai, és a Te hangod (amit már születésekor száz másik közül felismer). Folyamatosan érkezett a táplálék a köldökzsinóron keresztül. Sosem
fájt a pocakja, hiszen nem kellett az emésztéssel dolgoznia. Ha ébren volt, az átmenet az álomba olyan könnyű volt. Az idő nagy részét alvással töltötte.

Aztán eljött a nagy pillanat!

Megszületett!

De erre nem számított. Itt hideg van. Itt rengeteg különös zaj van. Szomjas. Éhes. A szopizás jó. Már nem szomjas és nem éhes. De az emésztés fura, kellemetlen.
Egyedül nem jó neki, az anyukáját akarja, a meleget, a megszokott, szeretett hangokat. Aludni akar, de ez itt kint nem megy olyan könnyen, ott bent mindig
finoman ringatózott, most is erre vágyik. Szoknia kell még, hogy minden megváltozott. Nem olyan rossz ám ez a hely, főleg ha anya közvetlen közelében lehet
24 órában. Ott a legjobb! Sokszor megéhezik, mert olyan pici a gyomra, de ha mindig szopizhat, az nagyon jó neki. Meg is nyugtatja, segít elaludni is. Ezért szívesen van a
mellen, akár órákig. De az is nagyon jó, amikor anya magához öleli és ringatja.

Majdnem olyan, mint a pocakban…

Hidd el, nem rontod el! Merj hallgatni az ösztöneidre és a kisbabád jelzéseire! A babádnak Rád van szüksége!